A női minőség, a női szervek, a ciklikusság és az egészség.

Nőként össze vagyunk kapcsolva egy mély természetes bölcsességgel, intuícióval, ami mindig segít minket az életben. Mi vagyunk a befogadók, a férfiak pedig az adók és teremtők. Mind a két minőségre szükség van, és igazán együtt tudnak kapcsolódni és teremteni.

A méh a nők második szíve, innen ered a mély női bölcsességünk és a kreativitásunk. (Azoknál a nőknél is, akiknek eltávolították a méhüket, hiszen energetikailag ott van).

A méh képes a megnyílásra, a befogadásra, a táplálására és az elengedésre is a megfelelő időben. 

Az egyik legfontosabb női szerv, minden nőnek fontos lenne, hogy felvegye és megerősítse a kapcsolatát a méhével és támogassa, hiszen ez szükséges ahhoz, hogy teret adjunk a bennünk lévő bölcsességnek, kreativitásnak, ami által egyre közelebb kerülünk Önmagunkhoz, a világban való szerepünkhöz. Ezekhez pedig elengedhetetlen a mély kapcsolat és a ciklikus életünk elfogadása és támogatása is. A mai világban ez sajnos egyre nehezebb, hiszen nőként is olyan intenzitást várnánk el magunktól a hónap minden napján, ami a ciklusunk első szakaszára jellemző, ami az ösztrogén fázis, amikor a figyelmünk a külvilág felé irányul, tele vagyunk energiával, rengeteg mindent meg tudunk csinálni, kapcsolódni tudunk másokkal és örömmel éljük meg a mindennapokat. Azonban ha nem adunk teret a progeszteron fázisnak, amikor igen is a figyelmünk egyre jobban befelé irányul, kevésbé vagyunk energikusak, egyre nehezebben éljük meg a napokat, nincs mindig kedvünk a másokkal való kapcsolódásra. Ha ezt az időszakot nem tudod fogadni és megélni annak sajátosságaival, akkor idővel elveszítjük a kapcsolatot Önmagunkkal, a testünkkel. Ez pedig kibillent az egyensúlyból, ami hatással van a hormonrendszerünkre, idegrendszerünkre, immunrendszerünkre és az egészségünkre. Rengeteg női betegség emiatt alakul ki. Nőként se tudjuk elfogadni a ciklusunk természetességét, pedig ha körülnézünk ez nem csak bennünk játszódik le, hanem az életben, a természetben is. Évszakok váltják egymást, napközben a Nap energiája van jelen éjszaka pedig jön a Hold. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, és ami a legfontosabb egyik sincs a másik nélkül. Ahogyan a befogadás és az elengedés is össze van kapcsolva. Nem tudod csak az egyik oldalat megtapasztalni, ahogy nem tudsz csak belélegezni állandóan, ami szimbolikusan a befogadást jelenti, hanem először ki is kell lélegezned, elengedni azokat a dolgokat amik már szolgálják a célodat, és nincs helyük az életedben. Nem mindig könnyű ez a folyamat, de ha sikerül ezt elfogadnunk, az életünkben könnyebben fog menni az elengedés és a befogadás is. Ez az egész életünket végigkíséri ez a két minőség, és ez így van jól. Lásd meg ezeknek a minőségeknek a csodáját mindenben. Tél után is mennyire hálásak tudunk lenni a tavasznak, a nyárnak. Egy magnak is szüksége van a sötétségre, hidegre ahhoz, hogy ki tudjon bújni és kivirágozzon. 

Próbálj így gondolni a ciklusodra is, hiszen nőként megadatott ez az ajándék nekünk, hogy nem csak a külvilágban tudjuk ezt a két minőséget megtapasztalni, hanem legbelül, a saját testünkben is. Csodálatos dolog a ciklus első szakasza, amit boldogan és energikusan élünk meg, de még csodálatosabb tud lenni a másik szakasz is és a menstruáció is, hiszen ilyenkor lehetőséget kapunk arra, hogy nem másokkal hanem Önmagunkkal kapcsolódjunk, befelé figyeljünk, teret adjunk Önmagunknak. Ennek köszönhetjük a foganás ajándékát is, amikor a Nap (Férfi) és a Hold (Női) energia harmonikusan együttműködik és létrejön a csoda. Ahhoz, hogy a foganás létre tudjon jönni elenegedhetetlen, hogy a nő egészséges legyen és kapcsolódjon a saját testével.

A testünk csodálatos és mindig jelez, ha valami nincs rendben az érzelmi életünkkel, a párkapcsolatunkkal és a szexualitással, a munkahelyünkkel vagy ha egyszerűen nem arra haladunk az életben, amerre valóban szeretnénk és amerre kellene.

Amikor valami nagyon bánt minket, mély sérelem ért bennünket, amit magunkba zárunk akkor főleg a mellkas, bordakosár és a szív területe az ami sérülni tud. Tapasztalatból is tudom, hogy ez valóban így van. Pár éve ért egy nagyon mély sérelem, amit nagyon nehezen dolgoztam fel, mert túl erős volt bennem a ragaszkodás egy elképzelt jövőképhez és nem igazán tudtam elfogadni, hogy nagyon mélyen sérültem az adott helyzetben és a veszteségben. Hetekig olyan bordaközi fájdalmakkal szenvedtem, hogy aludni is alig tudtam. Belül tudtam, hogy ki kéne végre fejeznem azt ahogy én megéltem az adott helyzetet és elengedni a fájdalmat, de nem voltam kész rá, tehát folytatódott a fájdalom, hetente pár alkalommal volt tapasztalható, azt még kibírtam. De a testem nem annyira akarta elfogadni ezt és hát próbált folyamatosan jelezni, hogy ez így nem lesz jó. Mígnem egyik nap elkezdett újra fájni nagyon erősen, és nem is múlt el egy éjszaka után sem, hanem folyamatosan fájt. Azt hiszem 2-3 nap után (ezalatt pár órákat voltam képes aludni) éreztem, hogy muszáj tennem valamit. Leültem és kiírtam magamból a sérelmeimet, fájdalmat és odaadtam ezt a levelet annak az embernek, akinél megéltem ezt. Rögtön elmúlt a fájdalom és azóta se tért vissza. :) Ez elég kézzel fogható volt számomra, hogy igen is a testünkben megjelenő fájdalom sokkal mélyebbről jön.

A hüvelyünk szimbolikus jelentése az odaadás és egyben a befogadás. A hüvely akkor tud sérülni, amikor sok a frusztráció, harag, bűntudat (szexualitás miatt), esetleg h úgy érzi a nő, hogy erőszakot követnek el rajta, akkor krónikus hüvelygyulladást, herpeszt tud okozni, 

A férfiak egy kapcsolatban a nemiszervükkel adnak, és a szívükkel fogadnak. A nők pedig a szívükkel adnak, és a nemiszervükkel fogadnak. A fogadószervek azok, amik sebezhetőek, ezért a férfiakat megsebezni a szívében lehet, a nőket pedig a nemiségükben.

A petefészkek egészsége azzal áll összefüggésben, hogy a nőnek milyen kapcsolatai vannak. Akkor tud megbetegedni, ha a nő úgy érzi, hogy túlságosan kontrollálják vagy kritizálják őt. A petefészekben nagyon gyors az energia, napokon belül ki tud alakulni és megszűnni a ciszta. Ha a nő nem tudja megvalósítani az ötleteit, vágyait mások miatt, akkor ez a terület tud sérülni. A petefészek megbetegedései arra mutatnak rá, hogy a nő nem képes új dolgoknak teret adni, és elveszetett a kreativitása. El kell engedni a másoknak való megfelelési vágyat.

A méh egészségi állapota tükrözi a nő belső érzelmi világát, és a bizalmát önmagában. 

Amikor a méh le van zárva energetikailag, akkor a kreativitás sem tud működni. Ennek pedig a fizikai síkon a következményei lehetnek akár a meddőség, a mióma, a ciszta és a szabálytalan ciklus). Ha a méhünk területén létrejött a betegség, akkor nagyon fontos, hogy minél több időt adjunk magunknak a lelassulásra, elcsendesedésre (hiszen a méh sokkal lassúbb, lágyabb energia), és ilyenkor teret tudunk teremteni a bennünk lévő inspirációnak, a kreativitásnak. Minden nő máshogy tudja kiélni a benne lévő kreativitást, csak először önmagával kell összekapcsolódnia, hogy tisztán érezze ő mivel tudja kifejezni azt ami benne van. A Méhidő (menstruáció előtti és menstruáció szakasz) elfogadása és megszeretése. Minden álmunk, vágyunk megtalálható a méhünkben. A bennünk lévő kreativitásunkat engedni kell szabadon áramlani, hogy megszülessenek, ha ezeket elnyomjuk akkor kialakulhat a mióma, ciszta. (ezek általában a meg nem született kreativitásunk eredménye).

A női szervek egészsége függ attól, hogy a nő mennyire érzi képesnek magát arra, hogy érzelmi és anyagi biztonságot és stabilitást tudjon teremteni, miközben a saját kreativitását és a szexualitását is képes kifejezni és megélni.
Nagyon fontos, hogy a nő jól érezze magát a saját bőrében és a kapcsolataiban. Az olyan kapcsolatok, amiket egy nő stresszesnek és limitálónak érez, azok egy idő után károsan befolyásolhatják a női szerveit.

Amikor egy nő benne marad egy számára nem egészséges kapcsolatban (baráti vagy párkapcsolat), vagy egy olyan munkahelyen, amiben nem tudja magát sem érzelmileg sem anyagilag fenntartani, az kihathat a hormonális egészségére. Betegség akkor kezd kialakulni, amikor a nő frusztráltnak érzi magát a helyzetben és abban, hogy próbálkozik és mégsem jut előre. Ha a nő érzi, hogy képes lenne változtatni, de nem teszi meg a lépéseket, az manifesztálódhat fizikai szinten, és a női szerveket fogja érinteni ez.

Tehát nagyon fontos, hogy figyeljünk a testünk jelzéseire, kezdjük megismerni, elfogadni és megszeretni a ciklusunkat, az életünket. Figyeljük meg mi az ami nyomasztó és amit el kell engednünk, és ezzel teret teremtünk az új dolgoknak és lehetőségeknek.

Clau.


-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Felhasznált irodalom:

Ch. Northrup: Női test, női bölcsesség.

Kornhoffer Tünde: jegyzetek.

Alisa Vitti: Női kód.

A női lét és a női egészség kapcsolata.

Nőként nagyon erős intuícióval és belső hanggal rendelkezünk, amire figyelnünk és hallgatnunk kellene. A legfőbb női minőségünk a táplálás, a befogadás, az odaadás, a gondoskodás és a nyugalom. A nő feladata az, hogy egy házból otthont varázsoljon, ami csodálatos dolog. Azonban a modern világban a nők egyre távolabb kerülnek ezektől a minőségektől.

Az egész létünk ciklikusan működik, akár csak a természet. Egész életünkben kiteljesedünk, majd befelé összpontosulunk, megnyílunk majd bezárkózunk, befogadunk majd elengedünk. Kívülről és belülről is ezek a minőségek váltakoznak, és ez teljesen rendjén van. Figyelnünk kell a testünkre, és az érzéseinkre egyaránt, ahhoz hogy egészséges életet tudjunk élni.

A testünk, a szellemünk és a lelkünk kölcsönösen hatnak egymásra. Ha csak az egyik kibillen, az ezáltal hatással lesz a többire. Az életünkben pedig rengeteg hatás ér bennünket, már a fogantatásunktól kezdve. Alapvetően kétféle stresszt különböztethetünk meg. Az egyik a hirtelen ért stresszhatás, amikor a szervezetünk adrenalin hormont termel, ami teljesen normális reakció, és nem feltétlen okoz hosszantartó károkat. A másik pedig a tartósan fennálló stresszhelyzet, amikor a szervezetünk kortizolt (stresszhormon) termel, ami egyenesen a vérbe megy. Ez a stressz hozzájárul a hormonegyensúly felborulásához, hiszen a szervezet a túlélésért küzd, a női testben pedig ez úgy nyilvánul meg, hogy kialakul a progeszteronhiány (ösztrogéndominancia-ezzel kapcsolatban majd lesz hamarosan egy új cikk), a szervezet túl lesz terhelve és felfüggeszti a tüszőrepedést, a progeszteron nagy része pedig a stresszhormon utánpótlására használódik fel. Tehát minél tovább áll fenn a stresszhelyzet, sajnos annál súlyosabb problémákat okoz a női testben, a női ciklusban.

A stresszhatásokra reagál az ideg- és a hormonrendszerünk is. Nőknél a hormonegyensúly felborulásához nagyban hozzájárulnak a stresszhatások, amik érnek bennünket. A mindennapi életben lévő stresszhatások sokfélék lehetnek. Nemcsak fizikailag megterhelő stresszről van szó, hanem természetesen a lelki és szellemi megterhelések is. A leggyakoribb stresszhatások: az iskola, a munkahely, a kapcsolatok, a párkapcsolat, a család, a munkahiány, az elválás, a veszteségek, a kirekesztettség, a magány, a hiány, a szabadidő hiánya, a túlterheltség, a meg nem értettség, a szeretethiány, a harag, a gyász és még sorolhatnám.

 Ezeket a hatásokat nem tudjuk kikerülni az életben, hiszen ezeknek állandóan ki vagyunk téve, amin viszont változtatni tudunk, az a hozzáállásunk, ami ebben az esetben nagyon is segítő és gyógyító hatású lehet önmagunkra, a testünkre és az egészségünkre nézve. Sajnos nem tudjuk elkerülni, hogy ne legyenek nehézségek, problémák a munkahelyünkön, de megpróbálhatunk változtatni azon, hogy hogyan éljük ezt meg, és esetleg ha nagyon kilátástalannak tűnik a helyzet, akkor megpróbálni váltani. Nem tudjuk azt sem elkerülni, hogy lesznek olyan kapcsolataink, amik egyszerűen annyira megromlanak, hogy eljön az ideje az elválásnak, ami magával hozza a magány érzését, és ez természetes, ezeket meg kell élni, de idővel el kell fogadni, elengedni és bízni a saját életünkben. Férfiként és nőként egyaránt. Nőként pedig nagyon is meghatározza az egészségünket az életminőségünk.

Sokkal jobban elterjednek a női betegségek azokban a kultúrákban, ahol a nőket nem támogatják. A mi társadalmunkban sem annyira meglepő sajnos, hogy rengeteg nő, betegségekkel küzd. Sőt a nők többségének problémája van a ciklusával. A modern társadalomban sajnos elvárják a nőktől, hogy a nő ugyanolyan intenzitással teljesítsen a hónap minden napján mindenhol (munkahely, család, szociális kapcsolatok, önsimeret stb.). Azonban ez lehetetlen, hiszen a női testi ciklikusan működik, teljesen máshogy működik a ciklusnak mindegyik szakaszában. A nők azonban nem igazán ismerik, és nem figyelik a saját testüket. 

Ez a folyamatos teljesítés kényszer, a rohanó életmód, a rengeteg munka, a helytelen táplálkozás és az elvárás természetes, hogy kibillenti a nőket a középpontjukból. Ez a megváltozott életmód pedig kihat a menstruációra, hiszen a nő annyira távol kerül önmagától és a nőiségétől. Az elkerülhetetlen stresszállapotok pedig az immunválasz elfojtásával járnak. Az érzelmi megrázkódtatások hatására, amik bennünket érnek a szervezetünkben endogén ópiátok és kortikoszteroidok termelődnek, amik pedig megakadályozzák, hogy a fehérvérsejtek megvédjék a szervezetet. Tehát rettentő fontos, hogy hogyan birkózunk meg a bennünket ért hatásokkal, mivel ha reménytelennek, nyomasztónak éljük meg a helyzetünket, akkor magasabb lesz a kortikoszteroid szintünk és gátoljuk az immunrendszerünket, mint akkor ha megpróbálunk megbirkózni a stresszel és a megoldásokra törekszünk. 

Természetesen nem elnyomni kell a nehézségeket, és a fájdalmat. Mindent meg kell élnünk, amit tapasztalunk az életünkben, természetes, hogy ha veszteség ért minket, akkor fájdalmat érzünk és sírunk, időt kell adni ezeknek az érzéseknek, a megtapasztalásainknak. Azonban tudatosítanunk kell, hogy amikor szomorúak vagyunk és nehéz időszakot élünk át az életünkben, akkor ezt a női szerveink és megérzik, ami befolyásolja a működésüket. 

Meg kell élni, elfogadni, majd elengedni a nehézségeket, mivel ha nem küzdjük át magunkat ezeken a mélypontokon, akkor ez hosszútávon hatással lesz a fizikai testünkre is, hiszen az elfojtott érzelmek biokémiai hatással vannak az immun- és endokrin rendszerünkre. Nőként az érzelmeink hatással vannak az egészségünkre, mert az immunrendszerünkön, a hormonháztartásunkon és az idegrendszerünkön keresztül kapcsolatban vannak a testünkkel.

A hormonrendszerünket a hipotalamusz vezérli. A hipotalamusz, a limbikus rendszer mellett működik, ami az agyunk érzelemközpontja, emellett összeköttetésben áll a vegetatív idegrendszerünkkel is. Ez a limbikus rendszer irányítja az érzelmeinket és az érzéseinket is. Tehát a hormonok befolyásolni tudják a gondolkodásunkat és az érzelmeinket is, mint közvetítő molekulák. A hormonok egyes folyamatokat beindítanak, másokat pedig lassítanak, gátolnak. A petefészek és a méh termeli a két legfontosabb női nemi hormont, az ösztrogént és a progeszteront, amik mint közvetítők (neurotranszmitterek) befolyásolni tudják az érzéseinket és a gondolatainkat. Ezáltal az érzelmi állapotok a szervezetben és a női ciklusunkban is megnyilvánulnak.

A női ciklusunk is az Univerzum ciklikus természetét tükrözi. A Hold még ebben a modern társadalomban is hatással tud lenni a ciklusra és a peteérésre. Amennyiben a női test nem lenne kitéve fogamzásgátlónak, káros ételeknek, rohanó életmódnak, stresszhelyzetnek, mesterséges fénynek és egyéb zavaró tényezőknek, akkor még mindig harmóniában működne a Holdciklussal. 

A menstruációs ciklusunkat a hipotalamusz, az agyalapi mirigy és a petefészek irányítja. A ciklusunk szinte mindent elárul a testi és lelki állapotunkról. Teljesen máshogy is éljük meg a bennünket ért hatásokat a ciklusunk egyes szakaszaiban. Rengeteg nő küzd menstruációs fájdalommal, szinte már ezt tartja a társadalom normálisnak, miközben a fájdalom a jele annak, hogy valami nincs rendben a testben.

A menstruációs zavarok a helytelen életmód, a tápanyaghiány, a hormonális zavar, a progeszteronhiány, a stressz, a káros környezeti hatások, a lelki problémák és a ciklus teljes figyelmen kívül hagyása következménye. Ahhoz, hogy egészséges nőként tudjunk élni elengedhetetlen, hogy megértsük és megszeressük a saját testünket, és figyelembe vegyük, hogy nem tudunk ugyanúgy teljesíteni. Változtatni kell az életmódunkon, sokkal több időt kell önmagunknak szentelnünk, többet kell a természetben lennünk és természetes fényben. A jóga és a meditáció pedig segíteni tud abban, hogy máshogy tudjuk megélni a bennünket ért stresszhatásokat, javítja a mindennapjainkat és nem utolsó sorban közelebb hoz önmagunkhoz és a nőiségünkhöz.

Clau

Felhasznált irodalom:

Christiane Northrup: Női test, női bölcsesség
Dr. Detlef Pape: Hormonképlet
Bobby Clennel: Nők jóga könyve
Dr. Csiszár Miklós, Nora Igloi Syversen: Női igazságok

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hamarosan pedig indul egy női zárt kör, a női egészséggel. Ezzel a mini tanfolyammal az a célom, hogy megismerd és megszeresd a ciklusodat, a nőiségedet, a testedet, hogy az harmonikusan tudjon működni a Holdciklussal összhangban.

Ez a tanfolyam neked szól, ha szeretnél több időt szentelni Önmagadra, ha van bármilyen gondod a nőiséggel, ha női betegségekkel küzdesz, ha menstruációs problémád van, vagy egyszerűen ha szeretnél többet megtudni a ciklusodról. Minden infót megtalálsz az eseményben: 

Női zárt kör, Holdciklus jóga

Kérdések és válaszok a jóga anatómiáról 2 percben – 1. rész

K.: Hajlékonyabb leszel-e attól a hétköznapokban, ha a jógaszőnyegen/jógaórán hajlékonyabbá válsz?

V.: Nem, mert a jóga ászanák gyakorlásával a hétköznapi életben használttól eltérő mozgástartományban és idegrendszeri reflexszel dolgozol (statikus nyújtás, passzív ízületi mozgástartomány és nyújtási reflex szemben az aktív nyújtással, az aktív ízületi mozgástartománnyal és a reciprok gátlással). Sőt, a megfelelő izomaktiváció nélküli statikus nyújtás éppen a várt hatással ellenkező eredményt hoz, vagyis csökkenti az aktív ízületi mozgástartományt.

(Bővebben: http://floweroflifejoga.blogspot.hu/2018/03/az-altalanos-lazitas-mitosza-jogaaszana.html?m=1)

I. A statikus nyújtás:

- Az ászanák létrehozása egy külső erő segítségével. Ilyenkor a fő gerincvelői reflex, ami először bekapcsol a nyújtási reflex (az izom megfeszül, próbál ellenállni a nyújtásnak). Az ászana hosszabb ideig történő kitartásával ez kikapcsolható (inverz nyújtási reflex), azonban ilyenkor valójában nem az izom "enged" a nyújtásnak és lesz "hosszabb", hanem az idegrendszer toleranciája növekszik a nyújtásra.

Ez az említett külső erő a következő lehet:

1. A gravitáció (pl. az álló előrehajlásoknál).

2. A karok/jógaheveder ereje (amikor előrehúzod magad pl. egy ülő előrehajlásban).

3. A talaj (amikor úgy mész mélyebbre pl. egy hátrahajlításba, hogy a talajon mászol közelebb a kezekkel a lábakhoz vagy fordítva).

4. A jógaoktatód ereje/súlya (igazításoknál).

II. A probléma:

1. A statikus nyújtásra épülő jógagyakorlás specializált és nem fejleszti az aktív ízületi mozgástartományt. A hétköznapi életben szinte soha nem használjuk a statikus nyújtás által fejlesztett passzív mozgástartományt (ehelyett pl. túrázás közben egyszerűen csak felemeljük a lábunkat, hogy rálépjünk egy magasabb felületre, nem a kezeink segítségével tesszük oda azt). Ehelyett az aktív  ízületi mozgástartományt és a reciprok gátlást használjuk. Így a statikus nyújtásnak nincs transzferértéke a hétköznapi életünkben végrehajtott mozdulatok hatékonyabbá tételében, vagyis nem tanulunk meg jobban mozogni tőle.

2. Egy izom statikus nyújtásának eredményeként az izom hossza valójában nem változik, csupán a gyakorló idegrendszere megtanulja jobban tolerálni a nyújtást. Ez a megnövekedett hajlékonyság érzet is csak akut hatás és mindössze 3 percig tart (ezért érzed, hogy a jógaóra végén, miután felkeltél Savászanából, teljesen "visszarövidültek" az izmaid). 

3. Ha csupán a nyújtásra koncentrálsz és nem feszíted meg az ízületi komplexumok (több ízület) körüli izmokat, akkor az ízületek instabilak lesznek az ászanák gyakorlása közben és túlnyúlhatnak. Ez rövid távon sérülést, hosszabb távon ízületi instabilitást, ennek kompenzációjaként túldolgozó izmokat és ennek köszönhetően izomfájdalmakat okozhat (pl. a csípő-derék kontextusban).

4. Az aktív ízületi mozgástartomány növelésére nem alkalmas a statikus nyújtás.

III. A megoldás:

1. A jógagyakorlóknak meg kell tanulniuk az ízületi komplexumok izomfeszítéssel történő stabilizálását.

2. A passzív nyújtásos technikákat aktív nyújtásos gyakorlatokara kell cserélni (Proprioceptive Neuromuscular Facilitation [PNF]). 

3. Csökkenteni kell a különbséget a passzív és az aktív mozgástartomány között.

IV. Referenciák:

https://journals.lww.com/nsca-jscr/Fulltext/2013/10000/Improvements_in_Hip_Flexibility_Do_Not_Transfer_to.1.aspx

http://www.archives-pmr.org/article/S0003-9993(96)90009-X/abstract

https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC1323439/

A nőiség eltűnése a jógagyakorlásban és ennek egészségügyi vonzatai

Napjainkra még mindig jellemző a nőiség elutasítása, mind a férfiak, mind a nők irányából is. Rengeteg szülőszobán hangzik el még a mai napig is a bocsánatkérés akkor, ha lány gyermek születik. Arról nem is beszélve, hogy az erőteljes patriarchális vonásokkal átitatott indiai kultúrában még nem is olyan régen, kidobták az újszülött lány gyermekeket, csak azért, mert nem fiúnak születtek.

Mostanra valamennyit javult a helyzet, de még a mai napig is érződik, hogy szégyen, ha lány gyermeked születik (lásd pl. a hagyományos hindu esküvői rituálé során alárendelt szerepbe kerülő "feleségadó" apát).  

A nőkben, érzékenyebb minőségük révén erőteljesen rögzültek ezek az évszázadok óta beivódott a szociokulturális nézetek. 

A 18.század végén Mary Wollstonecraft megírta "A nők jogainak követelése" című könyvet, amely a modern feminizmus alapköve lett. Ebben a könyvben kijelentette, hogy a nő ugyanolyan emberi lény, mint a férfi, csak a nevelés hatására válik "gyengébbé". Ez az üzenet reflektál azokra a változásokra, amelyeket az iparosodó világ hozott létre a hétköznapi életben.

Mindez a 21. században azt jelenti a nők számára, hogy már a ők is osztozhatnak a férfiakkal a szakmai versengésben, és számos egyéb, hagyományosan "férfiasnak" tartott területen jelenhetnek meg.

A megváltozott szerepek hatása a női egészségre

Sajnos a nők boldogsága és egészsége azonban nem mindig tud lépést tartani a változások által "kapott" lehetőségekkel. A modern társadalmak ugyanis elvárják – és ezeknek az elvárásoknak a létrehozásában a nők szintén részt vesznek –, hogy egy nő ugyanúgy teljesítsen az egész hónapban. Annyi az elvárás, hogy az összeset lehetetlen teljesítenie egy nőnek, és természetesen nem azért, mert ő a gyengébbik nem, hanem azért, mert a teste teljesen máshogy működik, mint a férfiak teste.

A sok lehetőség, amit a női nem "ajándékba" kapott az évtizedek során, sajnos rengeteg negatívummal is együtt jár, és a nők egyre távolabb kerülnek önmaguktól és a nőiségüktől. Nem ismerik a saját testüket, nem figyelik meg, hogyan működik. Nem hallgatnak rá, nem tisztelik. Mindez ugyanúgy megfigyelhető a jógában, vagy bármilyen más testmozgás esetén is. Nem figyeljük a testünket, pontosan ugyanúgy, ugyanolyan intenzitással akarunk gyakorolni, edzeni minden egyes nap, és ezáltal teljesen felborítjuk a hormonháztartásunkat. Így egyre távolabb kerülünk a saját testünktől. 

A felgyorsult mindennapok, a folyamatos teljesítés, a rengeteg munka és elvárás kibillenti a nőket a "középpontból". Napjainkban szinte minden nőnek van valamilyen egészségügyi problémája, menstruációs zavara. A megváltozott életmód ugyanis természetesen kihat a menstruációra.

Megfigyelhető, hogy a mai nő korábban kezd el menstruálni és jóval kevesebb gyereket szül, mint kétszáz évvel ezelőtt. Ez a menstruációs ciklusa szempontjából egészen egyszerűen azt jelenti, hogy élete során kb. 350-400-szor menstruál. Ezzel szemben a kétszáz évvel ezelőtt élt nők kb. 100-szor menstruáltak. A nők, azáltal, hogy sokkal több ciklusuk van, mint régen, sokkal jobban ki vannak szolgáltatva a hormoningadozásoknak. Ezek erőteljesen hatnak a petefészek, a méh és a mellek szöveteire is.

A hormoningadozások hatására létrejön a kiegyensúlyozatlanság. Sok nő életmódja egészségtelenné válik, és észre sem veszik, hogy mi történik a testükkel. A társadalom – a nőkkel az élen – nem akar foglalkozni azzal, hogy különbözőek vagyunk a férfiaktól (ez nem jelenti, hogy alacsonyabb rendűek), hiszen a mi testünket a ciklikus hormonváltozás irányítja.

A régi időkben a menstruáló nőt tisztátalannak tartották (lásd zsidó-keresztény, iszlám, hindu kultúrák). A mai társadalomban ezt felváltotta a nemtörődömség, tehát a nők inkább titkolják, szégyenlik a menstruációt. Pedig, ha a nő tisztában lenne a saját testével és tisztelné a saját igényeit, akkor meg tudná élni ezt lehetőségként is. Hiszen ilyenkor a női testnek szüksége van a pihenésre, a passzív napokra, a befelé figyelésre, és nem arra, hogy mindezt figyelmen kívül hagyva intenzív munkát és erős edzést végezzen, aktív legyen a napja és minél hamarabb legyen túl az egészen.

A nőkben valószínűleg megtalálható az a mély félelem, hogy elveszíthetik a jogaikat és kiszolgáltatottnak érezik magukat a hormonháztartásuk ciklikus jellege miatt. Így gyakran inkább férfiszerepben és tempóban, a férfiakra jellemző elvárásoknak megfelelve szeretnék élni az életüket. Ennek azonban komoly ára van.

Ezzel szemben vissza kell találni a nőiességhez, a teremtőerőhöz, az egyensúlyhoz. Ehhez pedig szükséges, hogy megismerjük a saját testünket és figyeljünk annak jelzéseire.

A női test, a hormonrendszer és az érzelmek kölcsönhatása 

Meg kell ismernünk azt, hogy a női fiziológia ciklikusság elválaszthatatlanul összeköt bennünket a természeti világgal, és az egész emberiségre hatással van, ha ez a kapocs meggyengül.

A nők havi ciklusa az Univerzum ciklikus természetét tükrözi. Megegyezik a holdciklussal. Megfigyelték, hogy amennyiben a menstruációs ciklus nincs kitéve fogamzásgátlóknak, káros ételeknek és egyéb zavaró tényezőknek, akkor az harmóniában marad a holdciklussal. Sok ősi kultúrában figyelték meg (ahol még a természetes fény irányította az emberek életét), hogy a nők teliholdkor ovulálnak és újholdkor menstruálnak. Sajnos a modern világ és a mesterséges fény erre is rossz hatással van. A mesterséges fények ugyanis összezavarhatják a ciklust, amely ennek köszönhetően nem esik egybe a holdciklussal. A fényhiány, az egészségtelen táplálkozás, az utazás és a stressz mind összezavarhatja a menstruáció ritmusát.

A menstruációs ciklust az agyban elhelyezkedő hipotalamusz, az agy alsó részén található agyalapi mirigy és a petefészek közötti kölcsönhatások irányítják. A hipotalamusz speciális agyi terület, hormontermelő szerv, továbbá az alapvető életfunkciók összehangolását végzi, és része az érzelmek megéléséért felelős ideghálózatnak is.

A hormonális rendszer felsőbb utasításai az idegrendszerből, az agykéregből származnak (vannak olyan hormonok is, amelyek nem az idegrendszer szabályozása alatt állnak, pl.: az inzulin). A felsőbb utasítások központi végrehajtója  az agyalapi mirigy, amely a hormontermelő mirigyek működését irányítja. Az érzelmek bekapcsolósa a hipotalamuszban történik. Az idegrendszer közvetítésével a külső és a belső hatások, az érzelmi állapotok a szervezetben, tehát a női ciklusban is megnyilvánulnak.  Ezáltal nagyon fontos, hogy egy nő hogyan éli meg az őt ért hatásokat, és milyen környezetben teszi ezt. 

Nőként az érzelmeink azért is lehetnek hatással az egészségünkre, mert az immunrendszerünkön, a hormonháztartásunkon és az idegrendszerünkön keresztül kapcsolatban vannak a testünkkel.

A hormonok érzelem- és gondolatközvetítő molekulák. Az immunrendszer sejtjeinek szintén vannak receptoraik a közvetítő molekulák számára. A petefészek és az anyaméh is ösztrogén és progeszteron hormont termelnek, amik mint közvetítők (neurotranszmitterek) befolyásolják a gondolatainkat és érzéseinket. Ezeknek a szerveknek pedig vannak receptorpályáik, amik az agy és az immunrendszer üzeneteit befogadják.

Tehát ha szomorúak vagyunk, nehéz időszakot élünk át az életünkben, akkor ezt a női szerveink is megérzik, ez pedig befolyásolja a működésüket. A gondolataink, az érzéseink, az agyunk közvetlenül kommunikálnak az ideg-, immun- és endokrinrendszerünkkel, ahogyan a belsőszerveinkkel is. Tehát, ha nem küzdjük át magunkat az érzelmi mélypontokon, akkor annak eredményeképpen fizikai mélypontokra számíthatunk, mivel az elfojtott érzelmek biokémiai hatással vannak az immun- és endokrinrendszerünkre.

Egy nő életminősége meghatározza az egészségügyi állapotát. A nőket nem támogató kultúrákban megfigyelhető a női betegségek elterjedése. A mi  társadalmunkban nem meglepő, hogy a nők nagyon sok stressznek vannak kitéve. Több kutatás szerint az elkerülhetetlen stresszállapot az immunválasz elfojtásával jár (immunoszuppresszió). Az érzelmi megrázkódtatás hatására endogén opiátok (morfiumhoz hasonló anyagok) és kortikoszteroidok (mellékvesékben termelt hormonok) termelődnek, amik megakadályozzák, hogy a fehérvérsejtek megvédjék a szervezetet a ráktól vagy a fertőzésektől. Tehát azoknak az embereknek, akik reménytelenek, kétségbeesettek, és úgy érzik a nyomasztó stresszhelyzetükön nem lehet változtatni, magasabb a kortikoszteroid és immunszupresszió szintjük, mint azoknak, akik megpróbálnak megbírkózni a stresszel.

Szóval nem maga a stressz okozza az immunrendszerrel kapcsolatos problémákat, hanem az, ahogyan reagálunk a stresszes helyzetekre. Tehát, ha úgy értékeljük, hogy lehetetlen a helyzetünkön változtatni, az az immunrendszer gátlásához fog vezetni.

Az aktuális egészségügyi állapotunk tükrözi a születésünktől fogva bennünk rögzült meggyőződéseket. "Azzal, hogy megnevezzük azt, ami rossz hatással volt ránk, részben már meg is szabadulunk folyamatos hatásától." (Dr. Christane Northrup)

Jóga, mozgás és női hormonok

A hormonháztartás és a testedzés kölcsönösen hatnak egymásra.

Sok gyakorlat túlságosan kimerítő, a nők számára nem megfelelő.

A szabálytalan menstruáció gyakori azok között a nők között, akik gyakori, intenzív testmozgást végeznek. A fiatal női sportolókra jellemző, hogy gyakran teljesen megszűnik a menstruációjuk (amenorrhea). A kutatók megtalálták ennek az okát. Azoknak a női sportolóknak, akik keményen fogyókúráznak vagy anorexiások, nagyon keveset esznek, illetve rendszeres és megterhelő edzést végeznek csökkenhet a szervezetük zsírtartalma. Az alacsony testzsír eredményeként szabálytalanná válhat, vagy teljesen megszűnhet a menstruációjuk, illetve annyi kálciumot veszíthenek, amely növeli a csontritkulás kockázatát. 

A jógában erre az egyik legjobb példa az Ashtanga jóga vagy az Ashtanga jógához hasonló, kötött, sematikusan ismételt ászana rendszerek gyakorlása. Azzal, hogy egy nem teljesen egy évszázaddal korábban, egy másik kontinensen tematizált ("kanonizált"?), kötött sorozatokat tartalmazó gyakorlatsort kell gyakorolnunk fix napokon, egy fixen meghatározott napszakban, az önfegyelem és a rendszeresség agyon-hangsúlyozásával, azzal éppen a női működésünknek ezt a ciklikus jellegét hagyjuk figyelmen kívül. Ha a rendelkezésünkre álló történeti forrás- és az ezen alapuló kutatási anyagot figyelembe vesszük (pl. Mark Singleton), akkor két dolog lehet szembetűnő az Ashtanga és a modern jógairányzatok keletkezési körülményeit illetően. Az egyik, hogy egyrészt alapvetően egy brahmacsárikra (a hinduizmusban tradicionálisan a házasulandó kor előtt álló [25 éves korig], cölibátusban töltött életszakasz, "áshram", természetesen csak férfiaknak) szabott gyakorlatsorról/gyakorlatsorokról van szó. A másik, hogy a 19. század végén, a 20. század elején kialakuló, modern, gimnasztikus ászanagyakorlást erőteljesen hangsúlyozó jóga megjelenése a korszak globális férfi testkulturális irányzataira (erős és egészséges test = erkölcsileg emelkedett nemzet) adott, anti-kolonialista, indiai nacionalista válasz. Így az ászana-anyag jelentős része, amit napjainkban használhatunk, a 20. század indiai férfi testkultúrájára szabott gyakorlatsorokat takar. Ennek egyenes folyománya, hogy a minderre ráépülő fitnesszipar milyen irányba formálta tovább a modern (inkább már poszt-modern) jóga arculatát. A jógagyakorlásnak ez a megközelítése a női test hormonháztartásbeli sajátosságaitól és ciklikus természetétől abszolút távol esik. 

Emellett egy másik kutatási vonal (pl. Vicki Noble, Monica Sjöö, Uma Dinsmore-Tuli, Miranda Shaw) erőteljesen rámutat arra, hogy az ászana gyakorlatok és a hatha jógára és védikus filozófia elegyére hivatkozó, napjainkban "jóga" néven ismert, "elférfiasodott", patriarchális gyakorlási forma nem az egyetlen lehetséges jóga tradíció. Ez egy kb. i.e. a 14. század környékétől datálható tantrikus gyökerekkel rendelkező, női jóga tradíció.

A rendszeres mozgásnak természetesen számtalan pozitív hatása van, egyszerűen csak mindenkinek meg kell talalálnia a megfelelő mozgásformát. Nőként tudatában kell lennünk a fiziológiai működésünk ciklikus természetének. Oda kell figyelnünk a testünkre, és úgy mozognunk, hogy az segítse a ciklusunk aktuális szakaszát.

A rendszeres, jól átgondolt mozgásforma, ami figyelembe veszi a női test ciklikus természetét, pozitív eredményeket hozhat.

Női jógagyakorlóként meg kell figyelnünk a testünk folyamatos változását. Az adott ciklusnak megfelelő pózok gyakorlásával kedvezünk az egészségünknek, rendszerezhetjük a rendszertelen menstruációt.

A menstruáció, a ciklus legérzékenyebb fázisa. Ilyenkor kerülni kell a megerőltető gyakorlatokat és főként a fordított testhelyzeteket. Kerülni kell az álló pózokat is, a mély csavarásokat, nem szabad megfeszíteni a hasfalat. A hátrahajlítások ilyenkor túlságosan igénybe veszik a szervezetet. 

Emellett a jógagyakorlást nem csak a "vérzéssel töltött" napok tekintetében kell optimalizálni, néhány gyakorlatot kihagyva vagy módosítva, de a gyakorlás jellegén valójában lényegileg semmit sem változtatva.

Az ovuláció előtti napokban a hormonszint növekszik, amivel együtt a nők ereje is nő. Fokozatosan be lehet vezetni az aktív, nagyobb erőfeszítést igénylő pózokat. Ilyenkor javasoltak a fordított testhelyzetek.

A menstruáció előtti napokban gyakorolhatsz hátrahajlításokat. A megfelelő pózok megfelelő időben történő gyakorlása elemi fontosságú a nők számára. Egyre jobban oda kell figyelnünk a testünkre és a ciklus különböző fázisaiban létrejövő hormonális reakcióinkra. Ezt követve egyre tudatosabbá fog válni a gyakorlásunk.        

Konklúzió

                                                                        

Minden női gyakorlónak ki kell alakítania azt, hogy hogyan tud ráhangolódni arra, amire a testének valóban szüksége van, nem ignorálva ezeket a szükségleteket. A testünk bölcs. Ahhoz, hogy reagáljunk a jelzéseire, nem feltétlenül kell tudnunk, mi, miért történik. Gyakran elég, ha hagyjuk megszületni a gyakorlás során létrejövő érzeteket, érzéseket. Ezeknek az érzeteknek az a céljuk, hogy segítsenek megérezni, hogyan élünk és segítsenek abban, hogy mélyebben részt vegyünk az életünk történéseiben, folyamataiban. Meg kell tanulnunk bízni ezekben a belső megérzéseinkben. 

A szomorúság és a fájdalom az életünk része, rengeteget tanulhatunk belőlük. Nincs olyan ember, aki ezek nélkül le tudná élni az életét. Társadalmunk mégis azt neveli belénk, hogy a fájdalom rossz, ignorálandó és gyógyszerrel kell tompítanunk, nem szabad tudomást vennünk róla, és mindig el kell kerülnünk. Ennek következtében pedig nem tanuljuk meg, hogy van egy képességünk, amivel a testünk a fájdalmat kezelni tudja. Az emberek úgy gondolják a sírás rossz dolog, pedig ilyenkor a szervezetünk eltávolítja magából a toxikus anyagokat. Ha elfojtjuk a sírást, akkor a szervezetünk olyan hormonokat termel (encefalinokat), amik meggátolják a könnyezést, és ezáltal az érzelmek kitörését is. Pedig a könnyek olyan toxinokat tartalmaz, amiktől a szervezetnek meg kell szabadulnia. Természetesen mások az öröm és a fájdalom könnyeinek kémiai összetevői, hiszen mindkettőt más hormon befolyásolja és más célt is szolgálnak. Sok betegséget egyszerűen az éveken át elfojtott, tudomásul nem vett, át nem élt érzelmek okozzák.

Ahhoz, hogy minden nap megteremtsük az egészségünket, el kell kezdenünk odafigyelni a testünk apró jelzéseire, még azelőtt, hogy bekövetkezne valamilyen krónikus betegség. Apró jelzések lehetnek az enhye, illetve tartós fejfájás, szédülés, alhasi fájdalom, hátfájás stb., ami azt jelezheti, hogy pl. ideje lenne abbahagyni valami olyan tevékenységet, amit valójában nem szeretnénk végezni. Emellett fontos megfigyelnünk az életvitelünket, hogy mennyi időt szentelünk önmagunknak, azoknak a dolgoknak, amelyeket szeretünk és a pihenésnek.

A negatív érzések azért vannak jelen, hogy jelezzenek, hogy nem a magunkat megfelelő úton haladunk. A testünk, testi tüneteink, érzéseink rámutatnak arra, hogy mi a jó nekünk, és mi káros. 

A gyógyulás akkor következhet be, ha fel tudjuk szabadítani és át tudjuk élni azokat az érzéseket, amiket magunkba fojtottunk és megpróbáltunk elfelejteni.

Felhasznált irodalom: 

Bobby Clennell: Nők jóga könyve

Dr. Christane Northrup: Női test, női bölcsesség

Dr. Csiszár Miklós, Nora Igloi Sylversten: Női igazságok

Elizabeth Davis: Életkör

Szabó Clau

Az általános lazítás mítosza a jóga ászana gyakorlásban

A jógaórák mozgásos részében gyakran elhangzik a következő, egyszerű, kategorikus instrukció: "Lazíts! Lazulj el teljesen!". Ebben a bejegyzésben arról fogok írni, hogy ez a jóga ászanák (kivéve, ha "hullapózban" vagyis Savászanában relaxálunk) gyakorlása közben adott, túláltalánosított utasítás miért lehet teljesen félrevezető és a mozgásminták diszfunkcionális irányba történő módosítása szempontjából akár hosszútávon káros is. 

Jóga, mint a "lazítás művészete"?

Hogy rögtön a téma közepébe vágjunk, meglátásom szerint a problémát gyakran az okozza, hogy a különböző, modern, ászanákkal dolgozó jógairányzatok és iskolák gyakorlási stratégiái sokszor sokkal inkább filozófia és metafizikai alapokon nyugszanak, mint az emberi test anatómiai és biomechanikai ismeretén. Ennek köszönhetően a jóga világában sok minden természetellenessé és erőltetetté válik és túláltalánosított alapelveket próbálunk ráerőszakolni a gyakorlás egészére. Így főként az ahimsza ("nem ártás", "ártatlanság", vagyis himsza=ártás+a=fosztóképző) elvének erőszakos általánosítása miatt éppen a kategorikus lazítás anti-izomfeszítés kultúrája válik ártalmassá.

A "nem ártás" közhely ugyanis erőteljesen predesztinál az általános lazítás trendekre, amelyek során a gyakorlók – gyakran különböző segédeszközökkel, pl. párnák és jógatéglák tömegével kitámasztva – csak "fekszenek", "lógnak", "fetrengnek" az ászanákban, a teljes lazítás alapállapotára törekedve. Ezzel próbálják a hatha jóga "tha", vagy "yin" ("Hold", "passzív", "indirekt" princípium) részét reprezentálni, gyakran szembeállítva azt az "intenzív" gyakorlást ígénylő "ha" ("Nap", "férfi", " aktív",  "direkt" princípium) irányzatokkal. Ez értelemszerűen azonban csupán egy – leegyszerűsítő – filozófiai alapállás, nem alkalmazható az emberi test komplex működésének tekintetében.

Az ászanázás közbeni általános, tehát a teljes test kategorikus ellazításába vetett hit alapvető oka, a gyakorlás közben az izmokban lévő "rövidség", "merevség"-érzés. Ezzel a testérzettel találkozik a jóga ászana gyakorlók többsége a legtöbbször a jógaórákon. Az ászana gyakorlás statikus, illetve passzív nyújtásos pozícióival – a közhiedelem szerint – ez a "kötöttség" megszüntethető.

Az izmok a gyakorlók többségénél azonban nem "rövidebbek", mint amilyeneknek természetesen lenniük kellene, csupán az idegrendszer "letiltotta" azok – a jóga ászanák által igényelt mértékű – nyújtását. Nevezzük ezt "funkcionális rövidségnek" vagy "idegrendszeri rövidségnek". Az idegrendszer így védelmezi az izmokat a sérüléstől. Ha ugyanis nem használtad ezeket a mozgástartományokat (szinte soha nem mozgunk a teljes ízületi mozgástartományban például) eddigi életedben, vagy már kb. gyermekkorod óta, akkor ne csodálkozz, hogy azok elvesztek! Így, amikor a jógaórán a hétköznapi életed gyakorlatától gyökeresen eltérő mozdulatsorokat kell végrehajtanod az idegrendszered azt érzékeli, hogy "idegen territóriumba tévedtél" és erőteljesen védelmezni kezdi az izmokat attól a mértékű nyújtástól, amit az ászanák megkövetelnének.

Ez a neurális "védelmező reflex" tehát annak köszönhetően működik, hogy a természetes mozgástól eltávolodott hétköznapokban, sokszor és sokáig, egyoldalúan feszítünk meg bizonyos izomcsoportokat, amelyek így aránytalanul "túldolgoznak" a többi izomcsoporthoz képest. Ezzel szemban az ellentétes funkcióban dolgozó izmok, a hozzájuk való viszony szempontjából alulműködnek.

Az előbbi kategóriába tartozók (túlműködő izmok) okozzák a statikus, illetve passzív nyújtások során létrejövő "nyújtási fájdalomérzeteket". A túlműködést az idegrendszer szempontjából kell értelmeznünk, leginkább egyfajta "neurális túlreprezentációként", "túlaktiváltságként". Ugyanis, amennyiben egy izom túlműködik, akkor azt sokkal nehezebben fogjuk tudni megnyújtani ("funkcionális rövidség") amikor az ászanák ezt igénylik és így ászanázás közben sokkal inkább "ellenáll" (ne felejtsük, aránytalanul sokszor használjuk kizárólag egy adott funkcióban). 

Az utóbbi kategóriába tartozók (alulműködő izmok) pedig kevésbé elérhetőek a számunkra, amikor azokat meg kellene feszítenünk. Mivel nem használjuk őket, így a mindenkori energiahatékonyságra törekvő idegrendszer nem őrzi a szükségesnél mélyebb "izom-ideg" kapcsolatot. És ne feledjük: az agy azért alakult ki, hogy szabályozza a mozgást. A mozgás komplexitásának növekedésével az idegrendszer komplexitása is növekszik (lásd Daniel Wolpert mozgáselmélete; gyermekkori mozgásfejlődés; idegrendszer és motorikus képességek: Edward Taub, Sharon Landesman Ramey, Strphanie DeLuca, Karen Echols; "cortical homunculus" modell stb.-stb.). Ez visszafelé is működik. Totálisan leegyszerűsítve a kérdést: amit nem használsz, annak elveszíted az idegrendszeri reprezentációját. ("Use it or lose it" princípium: lásd pl. Dr. Michael Merzenich neuroplaszticitásról szóló munkáit).

Az általános lazítás gondolata éppen abban az elképzelésben gyökerezik, hogy az első kategóriába tartozó izmok (túlműködő, "funkcionálisan rövid") nyújtással szembeni gigantikus ellenállását csökkenthetjük azzal, ha "belelazulunk" az ászanába (ez az elképzelés az inverz myotikus reflex tapasztalatán nyugszik, amelyet mindannyian éreztünk már, amikor egy ászanát hosszabb ideig kitartva, lassan "engedtek" az izmok). A napjainkban gyakorolt, modern pozicionális jóga statikus  nyújtáson alapuló ászanagyakorlásával (ami akkor is statikus, ha ezeket az ászanákat vinyasa flow szekvenciákban kötjük össze) igen gyakran egyoldalúan csupán erre a területre fókuszál. Azzal, hogy a természetes mozgás kontextusából kiragadva alkalmazza az izmok nyújtásának koncepcióját, bizonyos problémák esetleges megoldása mellett számtalan új, a mozgásrendszert érintő problémát generálhat. Ennek az egydimenziós modellnek köszönhetően az izmok olyan mozgástartományokban tudnak passzívan megnyúlni (a mozgató izmok munkájának szükségességét "átugorva"), amelyektől mérföldekre vannak (sincsenek) a hétköznapi életben használt aktív mozgástartomány esetében.

Az izomfeszítés ereje és az "izom-idegrendszer" kapcsolat az izomfeszítés képességének tekintetében így nem fejlődik egyenes arányban a statikus, illetve passzív nyújtás képességének fejlődésével. A megfelelő izomfeszítés hiányában pedig az ízületi komplexumok stabilizációja is kimarad, így sokszor a nyújtás nem is a gyakorlók által megnyújtani kívánt izmokra, hanem a csontokat összekötő szalagok – gyakran a már meglévőnél – további túlnyújtására irányulnak. Ezzel tovább destabilizálják a már gyakran amúgy is hipermobil és ezért instabil ízületeket, amelyeknek a stabilitását éppen növelni kellene a jóga ászanák gyakorlásával és nem a még több passzív nyújtással tovább csökkenteni.

Ez az egydimenziós, statikus, illetve passzív nyújtás fókuszú gyakorlás a kategorikus lazítással kombinálva olyan izmokat is deaktivál, amelyeknek elemi szerepük lenne abban, hogy:

1. Stabilizálják az ízületi komplexumokat.

2. Biztonságosan tudjunk dolgozni és fejlődni a tényleg birtokolt mozgástartományban az idegrendszer védelmező reakciója által keltett erőteljes "nyújtási fájdalomérzetek" nélkül. Mindezt a "természetes mozgás" során működő humán biomechanika alapelvei szerint.

3. Az izmok, amelyeket nyújtani akarunk azok valóban (!) ellazuljanak. 

A félreértést alapvetően az okozza, hogy a lazítás nem az izomfeszítés ellenkezője, a nyújtás pedig nem az izomlazítás szinonímája. Sőt abban a kontextusban, amelyben a ma ismert jóga ászana gyakorlás dolgozik, éppen ezek ellenkezője igaz.

Így a kategorikus lazítás instrukció eredménye pontosan a várt hatás ellenkezője lesz. Ellazítjuk azokat az izmokat, amelyeket meg kellene feszítenünk az adott ászanában (azért, hogy stabilizáljuk az ízületeket és azért, hogy azok az izmok ellazuljanak, amiket el akarunk lazítani és nyújtani), azok az izmok pedig – minden próbálkozásunk dacára – nem lazulnak el, amelyeket éppen nyújtunk (és a "nyújtásos fájdalom" képében "ellenállnak") és a lazításukat megcéloztuk.

Hogy megértsük mégis miért van ez így, ahhoz az idegrendszer által irányított, két gerincvelői reflexet kell jobban megismernünk. Az egyik a nyújtási reflex, a másik pedig a reciprok gátlás.

A (myotatikus) nyújtási reflex

Kezdjük a nyújtási reflex vizsgálatával, ugyanis a statikus, illetve passzív ászanázáson "szocializálódott" jógaközösség testérzeteit elsősorban ez a reflex formálta/formálja.

A reflex egy adott stimulusra érkező automatikus aktivitás. A (myotatikus) nyújtási reflex esetében az iderendszer feszítéssel reagál az izom hosszában, külső hatásra történő, hirtelen változásra. Ez a feszülés annak érdekében történik, hogy az izom további nyúlását megakadályozza és ezzel védelmezzen a sérüléstől. A jógagyakorlók ezzel az általam "nyújtási fájdalomérzetként" definiált érzéssel találkoznak, amikor az ászanákkal a statikus, illetve passzív nyújtás kontextusában dolgoznak.

Ebben a kontextusban az említett külső hatás lehet a gravitáció (egy álló előrehajlás, pl. Uttánászana esetében), lehet a karok ereje (amikor pl. lótuszba vagy a nyakadba teszed a lábad/lábaid), lehet a jógaheveder (amikor előrehúzod magad egy ülő előrehajlásban, pl. Pascsimottánászanában) vagy lehet a talaj (amikor úgy mész mélyebbre a Csakrászanába vagyis a kerék pozícióba [híd a tornában], hogy a talajon mászol közelebb a kezekkel a lábakhoz vagy fordítva). 

Ez a kontextus a valóságtól (a hétköznapi élet, a jógaszőnyegen túli világ) alapvetően teljesen idegen. Ez azt jelenti, hogy a statikus, illetve passzív nyújtás (a jógaszőnyeg) és a hétköznapi életben működő, ballisztikus természetű, más idegrendszeri reflexxel (reciprok gátlás, lásd lejjebb) és aktív nyújtással "dolgozó" funkcionális vagy "természetes" mozgás között nincs transzferhatás (vagy csak elenyésző mértékben). A két kontextusban ugyanis alapvetően máshogy működik az emberi test. Az tehát, hogy a jógaszőnyegen hajlékonyabb leszel, nem jelenti azt, hogy a hétköznapi életben is hajlékonyabb leszel. Lássunk két egyértelmű példát arra, hogy miért:

1. Simon-Borg Olivier klasszikus példájával élve, amikor karba teszed a kezeid, azt nem úgy csinálod, hogy az egyik kezeddel először megfogod a másikat és aztán annak az erejével keresztbe erőszakolod. Ezt követően a másik kart is beleszerencsétlenkeded a pozícióba. Ehelyett a valóságban, egyszerűen csak a mozdulathoz szükséges izmok megfeszítésével keresztbe teszed a két kart. Ha ez természetes, akkor mi az oka annak, hogy a lótuszülésbe nem a mozgató izmok segítségével mész bele, hanem az egyik lábad, mint valami élettelen terhet, keresztül feszegeted a másikon?

2. Az én kedvenc példám erre, hogy amikor túrázol és fel kell lépned egy kb. derékmagasságban vagy valamivel az alatt lévő sziklára, akkor azt úgy teszed, hogy a lábaidat mozgató izmok megfeszítésével felemeled az egyik lábad és fellépsz a sziklára. Vagyis felemeled a lábad és egyszerűen felteszed a sziklára. Ha ez természetes, akkor mi az oka annak, hogy amikor álló helyzetben fel kell emelned az egyik lábad a levegőbe jógaórán (lásd Utthita Hasta Pádángusztászana), akkor ezt a kezed segítségével teszed meg?

Amikor statikus, illetve passzív nyújtásos ászanákkal dolgozol, akkor éppen ezek a külső eszközök (a karjaid ereje, amivel beteszed a lábaid lótuszba vagy felemeled az egyik lábad a levegőbe), amelyeknek a segítségével létrehozod a pozíciót. Mivel nem azoknak a mozgató, a dinamikus mozgástartományban megfeszülő (agonista) izmoknak az akciója hozta létre a mozdulatot, amelyeket a hétköznapi ("természetes", "funkcionális") mozgás esetében használnánk (lásd, felemelem a lábam a levegőbe), ezért bekapcsol a nyújtási reflex. A nyújtási reflex – amely tehát egy olyan reflex, amely az izmokat a túlnyúlás okozta sérüléstől védelmezi – megjelenésével pedig az adott izom feszüléssel ellenáll a további nyújtásnak. Így tehát amikor statikus illetve passzív nyújtásos pozíciókban dolgozunk az izom, amit éppen nyújtunk, feszüléssel reagál a passzív nyújtásra. Tehát nyújtjuk, de attól, hogy nyújtjuk, még nem lazul el az izom, amit nyújtunk, hanem éppen ellenkezőleg; megfeszül. Ezt a nyújtási reflex által létrejött (védelmező) feszülést tapasztaljuk annak a fájdalomnak a formájában, amit az ászanák során átélünk. 

Próbáljuk csak ki, milyen érzetbeli különbségeket tapasztalunk, amikor megállunk az egyik lábunkon, a másik lábunkat pedig nyújtva a levegőbe emeljük a kezünk segítsége nélkül, majd a kezünk/jógahevederünk segítségével!

Figyeljük meg, hogy amikor nem használjuk a kezünket vagy bármilyen segédeszközt, akkor nem érezzük a combunk hátulsó részének (Hamstring) nyújtásos fájdalomérzetét! Míg, amikor a karjaink erejével emeljük fel a lábunkat, a domináns testérzet a Hamstring nyúlása!

A második különbséget most a combunk elülső részében figyeljük meg (Quadriceps)! Amikor nem használjuk a karunk erejét, akkor érezhetjük, láthatjuk és tapinthatjuk a Quadricepsnek, mint ebben a pozícióban agonista izomnak a megfeszülését (rövidülését), de nem érezzük a nyújtásos fájdalomérzetet (vagyis nem kapcsol be a védelmező, nyújtási reflex).

Abban az esetben, amikor a karunk erejével emeljük fel a lábunkat, az izmot, amelynek aktívnak kellene lennie, képesek vagyunk teljesen ellazítani, vagyis nem megfeszíteni, nem aktiválni, ugyanis a mozdulat a karunk erejének segítségével történik. A lábat így jóval magasabbra tudjuk emelni a levegőbe. Ekkor érezhetjük a nyújtási reflex által generált nyújtási fájdalomérzetet, tehát az izom, amit nyújtunk, feszüléssel reagál, a további nyújtás ellen.

Így, amikor a Quadriceps megfeszítése nélkül – vagyis az agonista izom kikapcsolásával –, statikus nyújtással dolgozunk, az izmot, amit nyújtunk (ez esetben ez tehát a Hamstring) az eközben feszül is, mivel kiemeltük a jelenlegi képességeink által biztosított mozgástartományból. Ezt az idegrendszerünk érzékeli és védelmező feszüléssel reagál. Tehát, attól, hogy statikusan nyújtjuk egy izmot, attól az még nem lazul el automatikusan, éppen ellenkezőleg: védekezik a nyúlás ellen, tehát megfeszül. Emlékezzünk csak vissza a korábban olvasottakra, mivel nem használjuk az adott mozgástartományt a hétköznapokban, ezért a jógaórán "idegen territóriumba" tévedtünk, amit az idegrendszer instabilnak, "veszélyesnek" érzékel. A kategorikus lazítás instrukciókkal éppen ezt a természetes védekező mechanizmust tanuljuk meg tudatosan felülírni. Ez, kombinálva a természetes mozgásos környezetben aktív, de a diszfunkcionális mozgásmintáink miatt erősen alulműködő izmok ignorálásával és ellazításával nagyon könnyen vezethet sérüléshez (túlnyúlt izmok), instabilitáshoz és ezeknek köszönhetően izomtani fájdalmakhoz.

Ezzel szemben, ha a "funkcionális", "természetes" stb. (hívhatjuk akármilyen divatos néven) mozgás biomechanikájának megfelelően dolgozunk, akkor a nyújtási reflex védekező izomfeszülése nem kapcsol be. Tehát úgy nyújtunk egy izmot az általunk birtokolt, biztonságos mozgástartományban, hogy nem a lazítást erőletejük, hanem éppen ellenkezőleg, megfeszítjük azt az izmot, amelyet a természetes mozgás során automatikusan megfeszítenénk (lásd, a sziklára rálépéses példát).

Így az aktív nyújtás kontextusában az agonista izom megfeszítésével, a nyújtási reflex és a nyújtási fájdalomérzet létrejötte nélkül, biztonságosan nyújthatjuk azt az izmot, amelynek a nyújtását előirányoztuk.

Emellett az idegrendszer aktivációs mintázatait és a túlműködő-alulműködő izom kapcsolatot figyelembe véve nem úgy tudjuk a leghatékonyabban csökkenteni egy túlműködő izom idegrendszeri (túl)reprezentációját, hogy azt passzívan, illetve statikusan nyújtjuk. Éppen ellenkezőleg, hiszen a passzív, illetve statikus nyújtás esetében az izom a nyújtás kontextusában védekezően megfeszül (a passzív nyújtásnak ezzel szemben egyéb, terápiás céljai lehetnek [!]).

Abban az esetben, azonban, ha célzottan megfeszítjük az izom munkájával ellentétes munkát végző izmot (lásd a példánk alapján a terdfeszítés-térdhajlítás funkciókat), akkor a túlműködő izom ellazul és megnyúlik. Ezzel csökkenthetjük a túlműködő, funkcionálisan vagy neurálisan rövid izom idegrendszeri (túl)aktivitását és hatékonyan és biztonságosan megnyújthatjuk azt. Azzal tehát, hogy megtanuljuk megfeszíteni azt az izmot, amely a túlműködő, "rövidült", nyújtásnak ellenálló izommal szemben alulműködik, ennek az alulműködő izomnak az idegrendszeri reprezentációját növelhetjük az elveszett "izom-ideg kapcsolat" újjáépítésével. Ezzel számtalan, a hétköznapi életben is érzékelhető, pozitív hatást eredményezhetünk (pl. a medence helyes pozicionálása a nagy farizom és egyéb core-izmok "aktiválásával", egyensúlyba hozásával).

A reflexet, amelynek a működése mindezt lehetővé teszi, reciprok gátlásként ismerjük.

Reciprok gátlás

A reciprok gátlás egy olyan gerincvelői reflex, amelynek segítségével egy aktuálisan nyúlásban lévő (antagonista) izom ellazul, annak érdekében, hogy az ízület ellenkező oldalán lévő izom megfeszülhessen, összehúzódhasson (agonista).

Ennek értelmében, ha aktívan felemelem az egyik lábam a levegőbe, akkor a térdfeszítő és csípőhajlító izmok megfeszülnek, a reciprok gátlásnak köszönhetően pedig a velük ellentétes működésű, térdhajlító és csípőfeszítő izmok ellazulnak és megnyúlnak. Így nem kapcsol be a védekező izomfeszítés (nyújtási reflex), mint a statikus, illetve passzív nyújtás során és nem alakul ki a nyújtásos fájdalomérzet.

Ha ezzel szemben a karunk erejével emeljük fel a lábunkat, akkor a térdfeszítő és csípőhajlító izmok aktiválása nélkül, a reciprok gátlás kikerülésével és az aktuálisan nyúlásban lévő izom ellazítása nélkül jutottunk el a pozícióba (+nyújtásos fájdalomérzetek).


Konklúzió

Foglaljuk tehát össze az eddig olvasottakat. Amennyiben modellezzük a példában szereplő, "természetes" mozdulatot (lásd, felemeljük a lábunkat a levegőbe) és összehasonlítjuk a statikus ászana változatával (lásd, a kezünkkel emeljük a lábunkat a levegőbe), akkor a következő különbségeket láthatjuk:

1. A statikus ászanában, a csípőhajlító és térdfeszítő izmok, amelyeknek a természetes mozdulat biomechanikája szerint meg kellett volna feszülniük ellazult állapotban maradnak.

2. A térdhajlító és a csípőfeszítő izmok, amelyeket el szeretnénk lazítani és nyújtani, ezzel szemben feszüléssel próbálnak ellenállni a nyújtásnak.

3. A természetes mozdulat során megfeszülő izmok keringésfokozó hatását átugorjuk azzal, hogy nem feszítjük meg őket.

4. Olyan mozgástartományban dolgozunk, amelyet esélyünk sem lenne elérni az aktív mozgástartományban, a természetes mozgás során, a jógaszőnyegen kívüli világban.

5. Mivel nem dolgozunk a megfelelő izmok megfeszítésével, ezért a passzív mozgástartományban való munka során nem stabilizáljuk az aktuális ízületi komplexumot (lásd pl. a példánk során létrejövő térdízületi hiperextenziót).

6. Az antagonista izmok megnyúlásának az a képessége, amit a passzív mozgástartományban értünk el nem áll egyenes arányban az izomfeszítés képességének növekedésével, így diszharmonikus állapotot hozunk létre az ízületi komplexumban. Ez ízületi instabilitást eredményez, majd az ezt az instabilitást kompenzálandó, túlműködő izmok közép-, hosszútávon fájdalommal fognak reagálni. Mindeközben az alulműködő izmokat továbbra sem aktiváltuk, vagyis nem tanultuk meg megfeszíteni őket, nem növeltük az idegrendszeri reprezentációjukat. Pedig éppen ezzel tudnánk stabilizálni az ízületi komplexumokat és csökkenteni a túlműködő izmok által generált neuromusculáris-myofasciális fájdalmakat.

A megfelelő izomfeszítés szerepe az ízületi komplexum stabilizálása érdekében

A jóga ászanák gyakorlás során nem csupán azért dolgozunk az izomfeszítés koncepciójával, mert a "természetes" vagy funkcionális mozgást szeretnénk modellezni. Mindezt annak érdekében, hogy a jógaszőnyegen végzett munkának a hétköznapi életre is legyen hatása. (Ez tehát a passzív nyújtás és az általa generált nyújtási reflex helyett, a "természetes", "funkcionális" mozgás során létrejövő, aktív mozgástartományban és a reciprok gátlással dolgozik). Ennek emellett van még egy rendkívül fontos, praktikus oka is.

Azzal ugyanis, hogy belépünk a jógastúdióba, még nem léptünk át egy varázslatos kapun (mint a nyúl ürege, Alíz csodaországában), amelyen áthaladva egy csettintésre eltüntettük az elmúlt évtizedekben "felhalmozott" diszfunkcionális mozgásmintákat. Ez egyáltalán nincs így. Sőt, a jógaórákon pontosan ugyanazokkal a diszfunkcionális mozgásmintákkal és rosszul rögzült pozicionális elemekkel fogunk dolgozni, mint a hétköznapi életünkben. Azt a mozgástartományt, amit mi normálisnak érzünk, az korántsem teljes vagy természetes, csupán számunkra normális. A jóga ászanák nem ebben a mozgástartományban, hanem ezen kívül dolgoznak.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amikor kizárólag az egydimenziós statikus vagy passzív nyújtásos paradigmában dolgozunk, akkor a testünknek éppen azok a részei fognak még jobban megnyúlni, amelyek a leghajlékonyabbak (instabilabbak). Ez azért van így, mert a mindenkori energiatakarékosságra és homeosztázisra ("biológiai változatlanság") törekvő idegrendszerünk automatikusan a kevesebb munkát igénylő, kisebb ellenállás felé szeret "haladni". Így azok az izmok, amelyek merevek és azok az ízületek, amelyek immobilisak ugyanolyan merevek és immobilisak maradnak, mint korábban. Mivel nem a szükséges területeken dolgozunk, ezért a gyakorlásunk eredménye, ízületi hipermobilitás lesz.

Lássunk erre két példát. Az egyik a hátrahajlítás példája. A megfelelő izomaktivációk nélküli hátrahajlítás során a hétköznapi életünk eredményeként hipermobilissá vált alsóháti (lumbális) gerinc fog tovább nyúlni (annak is bizonyos szakaszai). Ez a terület éppen azért lett hipermobil, mert a csípő- és a vállízület, továbbá a felsőháti gerinc, a megfelelő mozgás hiányában, az életmódunknak köszönhetően elveszítette a mobilitását. Ezt kompenzálja a lumbális gerinc hipermobilitása. Mit csinálunk, akkor, amikor a hátrahajlítások során csak a lazításra instruálunk (pl. klasszikus tévhitként a a nagy farizom ellazítására) és nem a megfelelő izomfeszítésre? Pontosan ezt a gyenge láncszemet tesszük még gyengébbé, a már amúgy is túlhasznált gerincfeszítők további túlhasználásával, az alulműködő és aktivációt igénylő, ízületi stabilizációs szerepet betöltő izmok aktiválása (idegrendszeri reprezentációjának növelése) nélkül, a szalagok túlnyújtásával.

Talia Sutra Dhanurászanában

Kino MacGregorTiriang Mukhottánászanában

A Padmászana (lótusz) és egyéb csípő kirotációt igénylő ászanákkal ugyanez a helyzet. Mivel a csípő kirotáció teljesen idegen a számunkra, ezért nem a megfelelő csípőmechanikával dolgozunk, vagyis nem a megrövidült, túlműködő combcsont berotátorokat, hanem a térdízületet stabilizáló szalagokat nyújtjuk és ennek eredményeként a térdízületi komplexumot destabilizáljuk.

Ezzel szemben, a megfelelő izomfeszítés létrehozásával stabilizálhatjuk ezeket az ízületi komplexumokat, vagyis a túlzottan mobilis területeket "immobilizálhatjuk", "lezárhatjuk" a gyakorlás idejére. Ezzel pedig valóban arra a területre iránythatjuk a "nyújtást", ahol arra szükség van, vagyis a rövidült izmokra.

Mégis hogyan?

Gyakorlati teendők

1. Először is aktív mozdulatokká kell alakítanunk a statikus, illetve passzív ászanákat. Modelleznünk kell, hogy az ászana végrehajtásakor, az aktív mozgástartományban melyik izom lenne a feszítő (agonista) és ezt az izmot tudatosan meg kell feszítenünk a gyakorlat közben, ezzel létrehozva a reciprok gátlást (vagyis ellazítva nyújtjuk az antagonista izmot).

2. Meg kell ismernünk az ászanák biomechanikáját vagyis azt, hogy egy adott ászanában melyik ízület és izom milyen munkát végez. Így ha – a korábbi lótuszos példánknál maradva – az akció a csípő kirotáció, akkor ne másodlagos térdrotációt végezzünk, hanem tanuljuk meg izolálni a csípő kirotációt, stabilizálva a térdízületet! 

3. Nem elég csupán elméletben ismernünk a jóga ászanák humán biomechanikáját és anatómiáját. Meg kell ismernünk és tapasztalnunk kell azokat a testérzeteket, amelyek ezeknek az izolált gyakorlatoknak a során létrejönnek. Ehhez kezdjük az egyszerűbb, kevésbé összetett ászanák gyakorlásával. (Pl. mielőtt a nyakunkba akarnánk tenni a lábunkat [Éka Páda Sirsászana], ismerjük meg a pozícióhoz szükséges képességeket és az azokat övező testérzeteket a gyakorlatban a "fordított galamb tartás" vagy egyéb, izoláltabb ászanák gyakorlásával.) Figyeljük meg, hogy a gyakorlás során mi az, aminek történnie kellene, melyik ízületeket kell stabilizálnunk és ez milyen testérzetekkel jár. Ezt követően azt is figyeljük meg, hogy milyen kompenzációs mintázatokat akar létrehozni a testünk, ha nem tartjuk a megfelelő aktivációkat. 

4. Miután megismertük, hogy milyen testérzeteket generál egy adott izom megfeszítése vagy nyúlása és ezt a megfelelő kontextusban gyakoroltuk, akkor továbbléphetünk a komplexebb ászanák felé. Azonban először ezeket is bontsuk apró részekre az ízületi mozgások alapján, gyakoroljuk minden kis részletüket izoláltan is, majd ezt követően integráljuk csak a begyakorolt képességeket. 

5. Jógaoktatóként pedig úgy tehetsz a legtöbbet a tanítványaid ászana gyakorlásáért, ha a kategorikus lazítás instrukciója helyett felhívod a figyelmet arra, hogy melyik izmok azok, amelyek alulműködnek és a feszítésük létszükséglet a gyakorláshoz. Ezeknek az izmoknak aprólékos és rendszeres gyakorlás nyomán felépíted a testérzeteit a tanítványok gyakorlásában és főként a megfeszítésük képességét. Továbbá megtanítod a nekik a gyakorlás során létrejövő, kompenzációs mintázatokat, azaz "gyenge láncszemeket". Megtanítod, hogy mi a különbség az ezeknek a gyenge láncszemeknek a túlnyújtásakor, illetve a helyes stabilizációjukkor létrejövő testérzetek között, mind a feszítés, mind a nyújtás testérzeteinek megismertetésével. Megtanítod, hogy milyen érzetek jönnek létre azoknak a területeknek a nyújtásakor amelyeket valóban nyújtani kell. Ez aprólékos munkát, sok tanulást és egyéni gyakorlást fog igényelni.


Balatincz Miklós